Szeretni bolondulásig, elolvadásig…

 

Nem véletlenül mondjuk, hogy szerelembe estünk valakivel. Mintha egy gödörbe esnénk, ahol reménytelenül vergődünk, hogy kijussunk. De mindig visszacsúszunk...

 „Szeretni bolondulásig, de finom lenne, csak az a másik észrevenne, és benne lenne. Fantáziám kalandozó, te vagy talán a nekem való, valakit bolondulásig szeretni volna jó.”

 Amikor Szécsi Pál először énekelte Szenes Iván dalát, valóban őszintén tette ezt: Domján Edithez fűződő forró, őrjítő szerelme végül mindkettőjük öngyilkosságában ért véget.

A szenvedély olykor végletekig elmenő hatásainak élettani okuk van. A kezdődő szerelem ugyanis kedélyváltozást okozó kémiai anyagokat szabadít fel a szervezetben, amelyek alaposan felkavarják agyunk normál vegyi összetételét.

 És már el is indult a lavina: lassan de biztosan elveszítjük józan eszünket és ítélőképességünket, és a következő pillanatban azon kapjuk magunkat, hogy képtelenek vagyunk bezárni az iwiw ablakot, ahol pont három perce ellenőriztük szerelmünk fotóalbumát, de már ismét a profilképeit böngésszük.

Ne ijedjünk meg akkor sem, ha kívülről fújjuk a Nagy Ő facebookos posztjait, és mindenfajta aktivitását magánnyomozóként dokumentáljuk; vagy a Google Earth-ön rákeresünk lakóhelyére, és azt tervezgetjük, hogy milyen stílusban is rendezzük át az új, közös otthont.

Semmi pánik, mint mondtam, csupán szerelmesek vagyunk.

 Igaz, az emberek döntő többsége nem megy a falnak, és nem kockáztatja saját és mások testi-lelki épségét, mégis ez a fajta érzelmi kavarodás eszement akciókba hajszolhat egyeseket.

A normalitás (túlsó) határán

Ha valaki fülig szerelmes, minden percét választottjával szeretné tölteni.

 Ám ha előfordul, hogy fizikailag el kell szakadni a másiktól, sokszor túllövünk a célon: nem bírjuk türtőztetni magunkat és elkezdjük zaklatni szerelmünket.

 Ez sem meglepő.

 Lángoló szerelem idején felszökik szervezetünkben egy ingerületátvivő anyag, a dopamin, amely agyunk jutalomközpontját serkenti és csillapíthatatlan vágyat kelt bennünk partnerünk iránt.

 Ugyanakkor a dopamin aktiválja a frontális agykérget is, amely a koncentráció motorja. Ezért van, hogy fülig szerelmesen semmi másra nem tudunk gondolni, csak a kedvesünkre és ez a gondolat szinte megőrjít bennünket.

A lángoló szerelemnél talán csak egy dolog rosszabb: a szerelem vége.

De van-e kiút?

Az idő valóban minden sebet begyógyít?

Vitathatatlan, hogy a szerelmi bánat életünk egyik legfájdalmasabb tapasztalata.

 A szívfájdalmat sajnos nem lehet gyógyszerekkel kezelni, viszont ha tudatosan dolgozzuk fel magunkban a szerelem végét, az idő múlásával lezárhatunk egy korszakot és újra megtalálhatjuk önmagunkat.

 Kezdetben, amikor még friss a seb, reménykedünk, hogy talán kapcsolatunk a kedvessel még rendbe jöhet.

 Ez rövidtávon hasznos lehet, mert amíg erre koncentrálunk, erőt gyűjthetünk a továbblépéshez.

 Hosszú távon viszont egyértelműen árt, ha átadjunk magunkat az önsajnálatnak.

Az első sokkhatás után aztán megjelenik egy olyan fázis, amikor elhagyatottnak, reményvesztettnek érezzük magunkat, és amely a düh és gyűlölet érzésével társul. Ezen a ponton sokszor úgy érezhetjük, hogy a szakítás egy szabadulással ér fel.

 A harag ugyanakkor rossz tanácsadó, ezért próbáljuk megszüntetni a negatív gondolatokat.

Tanulmányok bizonyítják, hogy a szakítás után átlagosan még három évig érzünk haragot expartnerünk iránt.

 Viszont csak abban az esetben tudunk tovább lépni, ha elfogadjuk a történteket és megbocsátunk volt partnerünknek.

 Ha már letisztult a múlt, talán észre tudjuk venni azokat a pozitívumokat is, amelyeket az exünk „segítségével” nyertünk.

A love storynak vége, a szép emlékek viszont örökre megmaradnak.

 „Tudom, ha egyszer átölel, utána úgysem enged el, magasba repülni volna jó valakivel!"

Oldal: Szeretni bolondulásig, elolvadásig…
Gyöngykagyló - © 2008 - 2024 - gyongykagylo.hupont.hu

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat