Nem véletlenül mondjuk, hogy szerelembe estünk valakivel. Mintha egy gödörbe esnénk, ahol reménytelenül vergődünk, hogy kijussunk. De mindig visszacsúszunk...
„Szeretni bolondulásig, de finom lenne, csak az a másik észrevenne, és benne lenne. Fantáziám kalandozó, te vagy talán a nekem való, valakit bolondulásig szeretni volna jó.”
Amikor Szécsi Pál először énekelte Szenes Iván dalát, valóban őszintén tette ezt: Domján Edithez fűződő forró, őrjítő szerelme végül mindkettőjük öngyilkosságában ért véget.
A szenvedély olykor végletekig elmenő hatásainak élettani okuk van. A kezdődő szerelem ugyanis kedélyváltozást okozó kémiai anyagokat szabadít fel a szervezetben, amelyek alaposan felkavarják agyunk normál vegyi összetételét.
És már el is indult a lavina: lassan de biztosan elveszítjük józan eszünket és ítélőképességünket, és a következő pillanatban azon kapjuk magunkat, hogy képtelenek vagyunk bezárni az iwiw ablakot, ahol pont három perce ellenőriztük szerelmünk fotóalbumát, de már ismét a profilképeit böngésszük.
Ne ijedjünk meg akkor sem, ha kívülről fújjuk a Nagy Ő facebookos posztjait, és mindenfajta aktivitását magánnyomozóként dokumentáljuk; vagy a Google Earth-ön rákeresünk lakóhelyére, és azt tervezgetjük, hogy milyen stílusban is rendezzük át az új, közös otthont.
Semmi pánik, mint mondtam, csupán szerelmesek vagyunk.
Igaz, az emberek döntő többsége nem megy a falnak, és nem kockáztatja saját és mások testi-lelki épségét, mégis ez a fajta érzelmi kavarodás eszement akciókba hajszolhat egyeseket.
A normalitás (túlsó) határán
Ha valaki fülig szerelmes, minden percét választottjával szeretné tölteni.
Ám ha előfordul, hogy fizikailag el kell szakadni a másiktól, sokszor túllövünk a célon: nem bírjuk türtőztetni magunkat és elkezdjük zaklatni szerelmünket.
Ez sem meglepő.
Lángoló szerelem idején felszökik szervezetünkben egy ingerületátvivő anyag, a dopamin, amely agyunk jutalomközpontját serkenti és csillapíthatatlan vágyat kelt bennünk partnerünk iránt.
Ugyanakkor a dopamin aktiválja a frontális agykérget is, amely a koncentráció motorja. Ezért van, hogy fülig szerelmesen semmi másra nem tudunk gondolni, csak a kedvesünkre és ez a gondolat szinte megőrjít bennünket.
A lángoló szerelemnél talán csak egy dolog rosszabb: a szerelem vége.
De van-e kiút?
Az idő valóban minden sebet begyógyít?
Vitathatatlan, hogy a szerelmi bánat életünk egyik legfájdalmasabb tapasztalata.
A szívfájdalmat sajnos nem lehet gyógyszerekkel kezelni, viszont ha tudatosan dolgozzuk fel magunkban a szerelem végét, az idő múlásával lezárhatunk egy korszakot és újra megtalálhatjuk önmagunkat.
Kezdetben, amikor még friss a seb, reménykedünk, hogy talán kapcsolatunk a kedvessel még rendbe jöhet.
Ez rövidtávon hasznos lehet, mert amíg erre koncentrálunk, erőt gyűjthetünk a továbblépéshez.
Hosszú távon viszont egyértelműen árt, ha átadjunk magunkat az önsajnálatnak.
Az első sokkhatás után aztán megjelenik egy olyan fázis, amikor elhagyatottnak, reményvesztettnek érezzük magunkat, és amely a düh és gyűlölet érzésével társul. Ezen a ponton sokszor úgy érezhetjük, hogy a szakítás egy szabadulással ér fel.
A harag ugyanakkor rossz tanácsadó, ezért próbáljuk megszüntetni a negatív gondolatokat.
Tanulmányok bizonyítják, hogy a szakítás után átlagosan még három évig érzünk haragot expartnerünk iránt.
Viszont csak abban az esetben tudunk tovább lépni, ha elfogadjuk a történteket és megbocsátunk volt partnerünknek.
Ha már letisztult a múlt, talán észre tudjuk venni azokat a pozitívumokat is, amelyeket az exünk „segítségével” nyertünk.
A love storynak vége, a szép emlékek viszont örökre megmaradnak.
„Tudom, ha egyszer átölel, utána úgysem enged el, magasba repülni volna jó valakivel!"